Mindenekelőtt szögezzük le, November 13.-a a magyar zenei élet hihetetlen fejlődését és dicsőségét jelzi. Sokáig voltunk olyan helyzetben, hogy nem jutottak el hozzánk a nagy zenekarok turnéi, és ez egy kellemetlen érzés volt, tekintve, hogy kulturális szinten aligha vagyunk elmaradva sok-sok országtól, persze ez nem is feltétlen ennek volt betudható. Az utóbbi évek jól mutatják, hogy már velünk is számolnak, és egyre több zenekar tölt meg nálunk is arénákat, klubokat és fesztiválokat. Ennek a fejlődésnek volt a következménye a tegnapi nap is, ugyanis tegnap három igazán csodás rockhoz közelálló koncert is megrendezésre került Pesten. Első ízben a Gorillaz töltötte fel az Arénát, ami nem meglepő, hiszen az utóbbi évek egyik legnagyobb tömeget mozgósító zenekara, köszönhetően a hibátlan image-építésnek és a különleges, stílusok átívelő zenéjüknek. Másodízben a Dürer Kert falait rengette meg a Never Say Die! Tour mozgófesztivál, olyan bandákkal, mint az Emmure, Polaris vagy éppen a Deez Nuts. Én mégis az A38 mellett döntöttem, ugyanis maga a helyszín is a kedvenceim közé tartozik, és a Progresszív zenét sem vetem meg. Kicsit deja vu érzésem volt, ugyanis 2016 nyarán szintén az A38-at rázkódtatta meg az Animals As Leaders, az Intervals segédletével. Az idők változnak, ugyanis idén az előbb említett Intervals már főzenekarként tért vissza, de ami – úgy tűnik - nem változik az az időjárás, ugyanis aznap és tegnap is kegyetlenül megáztam/megáztunk. Az este mégis kárpótolni tudott.
Nyolc óra táján csendült fel az első hang, és hála istennek ez nagyjából 3 óráig - kisebb szüneteket leszámítva – nem is maradt abba. Nick Johnston, kanadai gitáros lépett színpadra és pontosan az történt, amire én, és szerintem minden jelenlévő számított. Jött és hódított! Kegyetlen profizmus az, amit ő művel, és egy szűk negyven perc alatt az egész hajó szerelmese lett a zenéjének. A többiekhez képest ő az old school-osabb vonalat képviseli, nem egy jazzes darabot játszottak el a rövid koncertjük során. Játszi könnyedséggel mutatott be olyan komplex darabokat, hogy az egész közönség csak állt és nézte, no meg tapsoltak, ha volt egyáltalán idejük két szám között, ugyanis ezen a koncerten nem volt üres beszéd. Minden ott volt, ahol lennie kellett.
Kis szünet után jött az este másik nagy durranása, a Polyphia lépett színpadra. A texasi proggerek sokkal slágeresebb, dallamosabb, közkedveltebb témákat játszottak, néha már kicsit giccses tremolózással. A lead gitárosuk ránézésre aligha tűnt többnek, mint 20 éves, mégis hihetetlen profizmussal és pontossággal játszott. Ekkora döbbentem rá, hogy egy fikarcnyit sem tudok gitározni, de ha valahol, akkor egy ilyen koncerten érdemes erre rájönni. Zseniális témák váltották egymást percről percre, hangról hangra. A frontemberként funkcionáló basszusgitáros a számok közötti intermezzo-ban sorra megszólította a közönséget, szimpatikus, de mégis közhelyesen ható szófordulatokkal, valamint ecsetelte, hogy a soron következő dal éppen milyen hatások alatt íródott. Ez legtöbbször az alkohol és a drogok között forgott, ettől eltekintve egy minőségi koncertnek lehettünk lelkes szemtanúi. Teljesen más világba kalauzolt el az ő zenéjük, mint a korábban játszó Johnston-é.
Eztuán jött a csattanó, az Intervals formájában, és ez tényleg kegyetlenül nagyot csattant. Aaronék csapata szinte már hazajár hozzánk, és úgy is kezelik a közönséget, mintha otthon lennének. Játszottak még korábban nem hallott nótát is az új albumról, de a show gerincét mégis a régebbi dalok adták, ezek legfőbbképp a The Shape Of Colours-ról voltak, de egy-két régi „djentesebb” dal is helyt kapott az estén, és nagyon jól állt nekik ez a stílus is. A dallamvilág az új albumon is hasonló maradt, mint a régieken, de ez valahogy sokkal profibban hatott. A jelenlévők mimikája teljes mértékben megegyezett, csak headbangelő fejeket látott az ember körbenézvén, valamint azt, hogy mindenkinek fülig ér a szája. Teljes eufória jellemezte mind a zenészeket, mind a közönséget. Komolyan, az ilyen koncertekért érdemes élni! Az új album dalain nagyobb hangsúlyt kapott a másodgitáros, Sam Jacobs is, és ennek borzasztóan örültem, hiszen egy képzett gitárosról beszélünk, aki profikat megszégyenítő gitárszólókat mutatott be, és az ezért járó ovációt is nagyon szerényen konstatálta. Az egész este profi, és szerethető volt, mondjuk ki, tízből tízes!
A végén még azért csak sort kerítettek egy kihagyhatatlan fogásra is. Szinte az összes jelen lévő zenész, és a szerb mágus David Maxim Micic is teljesen random fel lépett a színpadra, és ha már ott voltak, körülbelül negyed órát zenéltek is a nagyérdeműnek. Tiszta örömzene volt, és egy kellemes lezárása ennek az estének.
Lányi Örs,
Rock Spot
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
